hétfő, április 10, 2017

Helyzet

Közben azért csak kitavaszodott.:)

De nem tudom igazából miért nem írok már, vagy ha írok, miért ennyire ritkán. Mert az egy dolog, hogy baromira fáradt vagyok. Az új főnököm érkezésével valahogy megsokszorozódott a munkám, vagy csak sokkal jobban pörgök, mert úgy érzem, úgy kell... valószínűleg az igazság valahol félúton van.:) Egyébiránt nekem bejött ez a váltás... mármint a főnökváltás, és kaptam annyi új impulzust, ami átmenetileg elégnek tűnik. A munkámat sokkal jobban megbecsüli, mint eddig bárki itt a hét év alatt, következetes, határozott... amúgy picit smasszer stílusa van, de nem lehet minden tökéletes, a plusz munkáért meg plusz pénzt is kaptam a minap. Szóval örömködés van. Persze csak diszkréten, mert a motoszkálás nem múlt el belőlem. Sokat gondolkodom ezen, és úgy sajnálom, hogy nem lett belőlem egy törtető karrierista nőszemély (nem sajnálom amúgy, de akkor talán egyszerűbb lenne), mert így sokszor azt érzem, hogy az gáz (amúgy nem gáz, csak én ilyen vagyok és kész), hogy nekem elég a munkában az, hogy hagynak rendesen dolgozni, urambocsá értékelik amit csinálok és ezért viszonylag normális fizut kapok. Valahogy annyira a munkán kívül szeretem élni az életem, hogy nem gondolom, hogy ennél több mindent kellene teljesítenie egy munkahelynek. Azért szépen eltelnek így az évek ezzel a gondolkodással.:) 

Viszont, van valami, ami mindennél jobban befolyásolja ezt a dolgot... Van egy kolléganőm, hét éve dolgozom vele együtt, hét éve egy irodában. Tizenpár évvel idősebb nálam, de kedvelem és az évek alatt elég sok mindent végig is asszisztáltunk egymás mellett. Viszont a legnegatívabb ember, akit valaha ismertem. Ő az, akinek mindennel baja van, ha süt a nap, ha esik, ha fúj a szél, ha hideg a leves, ha meleg, ha sok a munka, ha kevés, a bkv, az emberek, a minden, de tényleg minden. Mindig is ilyen volt, de az utóbbi egy-két évben sokat romlott a helyzet, és ebben az évadban, tehát az ősz óta meg egyszerűen elviselhetetlen. Legtöbbször rossz kedve van, pedig egészséges ő is, a családja is, van munkájuk, pénzük, a gyerekek már felnőttek, így függetlenül élhetik az életüket a férjével, van társaságuk, hobbijuk... szóval rengeteg olyan dolog, amiért millió ember a fél karját odaadná. Ő mégis olyan búvalbaszott, hogy azt nehéz szavakba önteni. A kedvencem, mikor jókedvűen bejövök dolgozni, mögöttem van mondjuk egy szuper hétvége, kipihent vagyok, tettre kész... és amint belépek az ajtón, elbassza a hangulatomat, de olyannyira, hogy legszívesebben visszafordulnék. Próbáltam már az évek alatt sokféleképp megbeszélni ezt vele, de nyilván a személyiségét megváltoztatni nem tudtam... De a múlt hétfőn megint előállt egy ilyen szitu és valahogy keveredett köztünk egy fél perces konfliktus. Az egész annyira gyerekes és nonszensz, hogy leírni is szánalmas, ezért gondoltam túllépünk ezen az egészen, mert annyira nem tűnt nagy horderejű dolognak, később próbáltam vele beszélgetni, de semmi reakció. Eltelt egy fél nap, mire megkérdeztem tőle, hogy ez most komoly? Akkor közölte velem, hogy neki annyira rosszul esett a reggeli dolog, hogy hagyjam őt békén, neki így jó. Oké, hagylak. Tényleg ne beszéljük meg intelligens, felnőtt ember módjára, és azt is hagyjuk, hogy tulajdonképpen te bántottál meg engem. Egy ideig úgy voltam vele, hogy majd megnyugszik, de két nap után már bennem is fordultak a dolgok. Most egy hete nem beszél velem, mert neki így jó. A munka kapcsán pár mondatot kellett beszélnünk, de amúgy itt ül, mint egy mártír és kussol egy hete. Én meg már annyira felkrenköltem magam, hogy neki jobb, ha nem szól hozzám többet, mert ezt nem bírom. Azt elfogadom, hogy emberek között vannak konfliktusok, de úgy érzem, azokat valahogy rendezni kell. Megbeszélni, vagy kiabálni, vagy bármi, de ez az ignorálás nálam nem jön be. Egyszerűen nálam ez a vége, nem tudom ezt senkinek elnézni, hogy úgy csinálni, mintha nem léteznék. Tudom, hogy ez egyfajta érzelmi zsarolás, de már megtanultam, hogy ez egy munkahely és csak dolgozni járok be. Vannak barátaim, akik szeretnek, neki nem kell. Azt nem tudom mondjuk, hogy ez a fajta hangulatot hogy lehet sokáig bírni, de őszintén remélem, hogy ő fogja előbb megunni. Mondogatom magamnak, hogy így is lehet dolgozni, valójában nem lehet. De az a baj, hogy még ha beszélne is velem, a személyisége már annyira romboló és rossz hatással van rám, hogy sokáig már nem tudom viselni. És olyan gáz, hogy pont most jutott ide ez a dolog, mikor kezdem újra jól érezni magam itt. 

Amúgy persze történnek ennél sokkal jobb dolgok is.:)

kedd, február 14, 2017

Cím nélkül

A hétvégén lebetegedtem, az éjjel meg esett a hó. Ennyit a tavaszváró hangulatomról. Két napig fetrengtem otthon és izzadtam a láztól, tegnap képtelen lettem volna bejönni dolgozni, ehhez képest ma már szinte teljesen jól vagyok, csak pici fáradtságot érzek. Gyorsan jött, gyorsan ment, lekopogom, bár megszenvedtem. De hogy ma reggel tényleg azt látom, hogy esett a hó... attól majdnem rosszul lettem. Skandalum. Viszont felfedeztem, hogy júliusban Wadowicében jazz fesztivál lesz és az egyik fellépő Chris Botti, akit imádok és játszom a gondolattal, hogy jó lenne ott lenni, de a lehetőségekhez képest annyi mindent szeretnénk a nyáron, hogy erről lehet, hogy képes leszek lemondani. Pláne, hogy július végén amúgy is tervezünk Krakkóba menni. Meg amúgy is, még elképzelni sem tudom, hogy mi lesz a munkával a nyárra. Egyelőre olybá tűnik, hogy az elképzeléseimnek megfelelő új állás még nem talált meg, és igen, vannak dolgok amikben nem akarok túl nagy kompromisszumot kötni. Ugyanakkor az új főnök közel sem olyan borzasztó, sőt, még azt is mondhatnám, hogy könnyebb vele együtt dolgozni, mint a volt főnökömmel. A stílusa teljesen más, amit nehéz megszokni, de azért nem lehetetlen. Viszont az tutibiztos, hogy nekem van a legnegatívabb energiavámpír kolléganőm az egész föld kerekén! 

péntek, február 10, 2017

Január, február, itt a nyár!

Szerettem ezt a telet, de most már jó lenne, ha vége lenne. Szeretném már hordani a csinos színes dolgaimat, végre nem felvenni a télikabátot, és úgy egyáltalán, szeretném már érezni a tavasz illatát.:) Tudom, még várnom kell. Viszont, tegnap Feri annyira szuper napszítta hajszínt varázsolt nekem (sosem volt még melírozva a hajam), hogy ez még egy lapáttal rátett a tavaszváró hangulatomra.:) Az idén valahogy nagyon előtérbe helyeztem a praktikumot, mármint ami az öltözködést illeti... szóval farmeren és pulcsin kívül szinte csak a karácsonyi időszakban volt rajtam más, és egy ideig ezt élveztem is, de most már vágyom a szuper tavaszi ruháimra.


csütörtök, február 02, 2017

Mások úgyis jobban tudják

Emlékszem, mikor évekkel ezelőtt, tök véletlenül a másodhegedűs szerepének castingján találtam magam. Nem hívtak, nem kerestem, nem volt portfólióm... épp csak aznap véletlenül esett az eső. Nyár közepén. Van ez így. Fura volt. Fogalmam sem volt a részletekről, későn kaptam meg a szövegkönyvet, de utólag azt gondolom, ennek semmi jelentősége nem volt. Annak annál inkább, hogy egy mennyire elveszett és kilátástalan periódusban talált meg... egyedülállóként. Egy barátnőmmel indultunk épp nyaralni. Napfény, tenger, nyár... nem volt bele kalkulálva az a reptéri találkozás egy nálam 17 évvel idősebb, nős férfival. Egészen addig azt hittem, a szar lapokat már kihúztam, már elváltam, már megszenvedtem, már szerettem viszonzatlanul, sorolhatnám... lófaszt, nem csak joker van még a pakliban... ez még jár nekem. Nem volt nehéz bele bonyolódni, ugyanakkor testileg sosem lettünk egymáséi... nem mintha ennek lényegi jelentősége lenne... de imádtam mindent amit tőle kaptam és könnyen találtam felmentést számára is. Azt hittem, egy baleset miatt tönkrement család, egy tizensok éve sérült feleség, a tehetetlensége,  a magánya és a szeretetéhsége feloldozza őt, és ha kell, engem is. Ő azt mondta, nem rángathat ebbe bele, hogy többet érdemlek, hogy jobban szeret annál, mint hogy lekössön évekre vagy évtizedekre. És, hogy fél, hogy miattam felborítana mindent, de azzal az érzéssel nem tudna élni. Bár sosem kértem... de, lássuk be... gyenge... volt. Vagy csak felelősségteljes? És ezt köszönöm istennek, vagy bárkinek, akinek ezt meg lehet köszönni! Kínlódtunk egy darabig. Aztán elmúltunk. Fájt. De elmúlt. Mindent elrendeztem magamban, változtatott rajtam, megváltoztatott, kaptam tőle és adtam neki. Ő is benne volt, hogy az legyek, aki most vagyok. Pedig csak nekem fájt. Csak én sérültem. Vagy legalábbis így hiszem. 

Kettőezerkilencben egyszer ezt írtam róla: 
A dolgok nem feketék és nem fehérek. Pedig sokkal egyszerűbb lenne az élet. Egy szó, egy mondat, a múlt, a jövő minden árnyalja a képet. És már nem tudod, hol vannak a hangsúlyok. 
Reggel lett. És ébredtem. 
A kívánságom, hogy remélem már nem fogom szeretni... nem teljesült. Persze nem teljesült. Meg fogom próbálni elengedni. Majd ha akarom. Most még nem akarom. Bár kurvára nem kéne asszisztálnom ehhez az egészhez. De nem akarom. 
És nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Csak imád. De nem szeret. Egy csoda vagyok neki. Csoda vagyok a szemében. Fél szavakból értjük egymást, ösztönből érzi a testem és érti a lelkem és akkor is tudja, hogy sírok, mikor azt hiszem jól titkolom. Mindent lát belőlem. És imádja azt a mindent. De nem szeret. Úgy. És én is "csak" imádom. Talán azt imádom benne a legjobban, hogy így szeret, miközben nem szeret. Ez a tegnap este megint olyan volt, hogy benne volt minden, ami élet. Minden. Értitek? Minden benne volt, amiért érdemes élnem. Én ezért élek. Nem őérte. Ezekért az érzésekért.

És elmúlt. És jó volt, hogy megtörtént és jó volt, hogy elmúlt. És egyszer, mikor már apu haldoklott és mindenki túl messze volt és senki sem tudott segíteni, mert van amikor nem lehet segíteni... akkor ő mégis ott volt és tűrte az én lassan csituló, órákig síró, mély fájdalmamat. És ezt sosem fogom tudni elfelejteni. És hónapokkal később megismertem Kevint... és minden, amiben már néha nem hittem, megtörtént. És nekem ez a válasz. 

Évek teltek már el. Társaságban gyakran találkozunk. De már nem "látom őt", azt a férfit, aki volt... és nem csak azért mert már nem tudnám látni, mert minden megváltozott, hanem mert már nem is létezik. És akkor picit szomorú leszek, de aztán elhessegetem magamtól ezt az érzést...

Ez csak egy történet.

hétfő, január 30, 2017

Az újdonság ereje

Jött egy új kolléga, most mutatták be. Igazán nem gondolom, hogy gyenge lennék, de úgy fogott kezet velem, hogy szerintem eltörött a hüvelykujjam...

szerda, január 18, 2017

Mindeközben

Betemet a munka. Közben próbálom szokni az új főnököt. Közben készülöm kellene a félévzáró tesztemre... még gondolni sem merek a múltkori 90 százalékra. Félek, a büszkeség most el fog maradni. Közben kattogok, hogy emberek miért viselkednek néha furán... és persze mert iszonyú nagy kombinátor vagyok, rögtön tudni vélem, hogy miattam, mert ezt mondtam vagy azt mondtam vagy ezt tettem vagy azt nem tettem, vagy bármi, a lényeg, hogy biztos miattam. És persze ettől általában rossz kedvem lesz. A fél életemet azzal töltöm, hogy azon rágódom, vajon nem vagyok-e túl sok, vagy túl kevés, vagy túl bármi és az emberek tényleg kedvelnek-e vagy csak úgy csinálnak, mintha. Persze ezek a vívódásaim csak a számomra kedves emberekkel kapcsolatban fordulnak elő, a többiek nagyjából nem érdekelnek, mármint nem érdekelnek a megfelelési kényszerem szempontjából. Közben persze tudom, hogy ez hülyeség és le kellene már szoknom róla.:) Pláne, hogy közben a legfontosabb emberrel a harmadik házassági évfordulónkat ünnepeljük.:)

péntek, január 13, 2017

Tél

Most, hogy így igazán behúzódott a tél, kedvem lenne egész nap otthon maradni, bekapcsolni a tévében a kandallót, forró teát inni és semmi mást nem csinálni, csak olvasni. Mondjuk csak egy hétig.

Kellett jó pár nap (igazából az egész múlt hét erre ment rá), hogy vissza rázódjak a munkába. A karácsonyi időszak és az egész december annyira jó volt, hogy komolyan sajnálom, hogy csak egyszer van az évben. Persze tudom, a karácsony pont ezért jó. Rengeteg volt a program, a baráti meg céges vacsorák, színház, mozi, családoztunk is, de volt idő kettesben is, rengeteget ettem-ittam (ennek persze lettek következményei... kilókövetkezményei, de kit érdekel, a töltött káposzta és a házi készítésű baileys bármit megér), vendégeskedtünk és hozzánk is jöttek, sokat játszottunk és még anyáink is kibékültek így két év után. Voltak apró meglepetések, például egy rendkívül udvarias és jó fej taxisofőr, aki kezet csókolt, mikor elköszönt, volt váratlan mikulásvirág az ajtó előtt a szomszédoktól (erről majd még mesélek) és az év utolsó napján még Kedvesatival is összefutottunk a Camponában, ami tényleg nagyon váratlan volt és egyben azért jó is.:) Ezek után az évet az eddigi talán legjobb szilveszterrel zártuk, ami reggel fél hatig tartott.:) 

Most már kezdem felvenni a munka ritmusát, nem is unatkozom, meg amúgy is hétfőn jön az új főnök (aki amúgy egy nő) és ki tudja meddig fogunk, meddig kell együtt dolgozni. A múlt évben négy új közvetlen munkatársat kellett megszoknom, most még egy új főnök és valószínűleg még egy új ember. Persze ha váltok, megint új embereket kell megszoknom, de akkor legalább minden más is változik.:) Mindent egybe vetve valahogy mégsem izgulok semmin. Most. Ebben a pillanatban. Még. 

hétfő, január 09, 2017

Reklám után

Még magam is meg vagyok lepve, hogy újra írok... legalábbis ebben a pillanatban még úgy tűnik.:) Azt hiszem képtelenség lenne az elmúlt hét hónapot elmesélni, mindenesetre a nyár eleji kiborulásom után már sokkal jobban alakultak a dolgok és minden elrendeződött, aminek el kellett. Voltunk nyaralni is... szuperság volt... voltunk Krakkóban is, egyszer még decemberben is, újra barátokkal... és ezt kivételesen nem bántuk meg. Sokat haladtunk a lakással is, kezdjük igazán belakni, most már maximálisan otthonnak érzem. Meghoztam az évek óta érlelődött és nehéz döntésem is... új állás után nézek, amiben nagy szerepe volt, hogy az eddigi főnököm lelép és valahogy nincs már kedvem újra kezdeni valaki mással, pláne, hogy meglebegtették, nem biztos, hogy szükség lesz ránk. Nem baj, hét év nekem elég volt és nagyon kell a váltás, érzem, jó lesz.

Röviden ennyi, sok minden kimaradt... de talán folytatom.:)

kedd, június 14, 2016

Itt

Írtam. Elveszett. Én nem vesztem el, de nem kezdem újra. Majd holnap. Ezer mesélnivaló van. Most épp a drukkerek intenzív társaságát élvezem. :)

hétfő, június 06, 2016

Merénylet

Lőjetek le, ha még egyszer eszembe jutna Kőbánya-Alsónál messzebbre utazni bárkivel, Kevinen kívül.:)

Amúgy minden szuperság.:) Bővebben majd othonról.